Talán a világ egyik legpozitívabb jelentésű szava az igen, hiszen kimondásával örömet okozunk, általa pozitív visszajelzést adunk, beleegyezünk, odamegyünk, elvállaljuk, megcsináljuk. E logika mentén a világ legszörnyűbb és negatív üzenetet hordozó szava a nem. Szerintem viszont ez nem így van, és igenis vannak olyan helyzetek szakmai életünk során, amikor tudni kell nemet mondani. Három ok és személyes példa, miért mondjuk: NEM. 

Nem vagy egyedül azzal, ha rossz érzést vált ki belőled - mérlegelés után - ha be kell látnod túlterheltséged, nem tudsz vállalni még több - sok esetben pozíciódon, szigorú értelemben vett munkakörödön túlmutató - feladatot. Sokan attól tartanak, ha megteszik és nemet mondanak, a kollégáik nem fogják kedvelni, a főnökük bizalmát elvesztik, vagy - ami nagyvállalati környezetben hatványozottan előfordulhat - azt a bélyeget sütik rá: nem csapatjátékos. Hasonló félelmektől vezérelve ezért nagyon sokan minden hozzájuk érkező kérésre igent mondanak, mindent elvállalnak, mindent megtesznek, még akkor is, ha feladatlistájukon tömegével állnak az elintéznivalók. Pedig a saját érdekünkben szükséges, hogy kiálljunk magunkért, és ha tényleg nem fér bele időnkbe, vagy úgy érezzük, gátolja célunk elérését, nemet mondjuk.
(itt szeretném megjegyezni, a post NEM munkaköri leírásunknak megfelelő céges feladataink nem teljesítéséről szól és nem is arról, hogy soha ne segítsünk csapatunknak, kollégáinknak, ha hozzánk fordulnak. Sokkal inkább arra szeretnék rávilágítani, van olyan helyzet, amikor a saját pszichés, és fizikai kondíciónk érdekében el kell engednünk bizonyos pluszterheket.)

De nézzük az okokat, miért lesz jobb nekünk, ha egyes dolgokra nemet mondunk?

Jelöld ki a határaidat - csak így tudsz produktív lenni

"A különbség a sikeres és a nagyon sikeres emberek között az, hogy a nagyon sikeres emberek majdnem mindenre nemet mondanak."

Warren Buffet elhíresült szavait azonban nem érdemes szigorúan értelmezni, és egy-az-egyben saját életünkre lefordítani, hiszen azt gondolom, nem lehet mindenre negatív válaszunk. De igenis létezik, hogy van, amit valóban el kell utasítanunk. Sikereink egyik fontos tényezője, hogy hiszünk magunkban, hiszünk a képességeinkben, rátermettségünkben, és ha olyasmit vállalunk el - pusztán félelemből, megfelelési vágyból, csoportnyomás hatására - melyről tudjuk, hogy nem fér bele az időnkbe, nem érezzük a késztetést, motivációt az ügy kapcsán, még inkább leterheli gondolatainkat, saját önbecsülésünket ássa alá. Az évek során arra kellett rájönnöm, hogy van, ami az én feladatom, amiben valóban helyt kell állnom és jól kell teljesítenem, és van, ami hatáskörömön kívülre tartozik. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy a saját területemen jót tudjak alkotni, ahhoz ki kell jelölnöm a határokat, mi az, ami belefér és hol van az a határ, amin túl már egyszerűen nem tudok erőfeszítést tenni.

A saját érdekeid szerint oszt be az idődet
Ha sorra vállaljuk el a felénk érkező kéréseket, feladatokat, tételekkel nő a TO DO listánk, melyet értelemszerűen nem fogunk tudni markánsan csökkenteni. A nem fogyó feladatok ellenben óriási stresszt és frusztráltságot okoznak bennünk, és észrevétlenül is egyre több időt foglalkozunk azzal, hogy feldolgozzuk a feladatokat. Ez pedig így nem mehet. Ha a saját idődet nem becsülöd, hogy várhatod el a többi embertől? Az idő érték: mindaz amit munkával töltünk, de legalább ugyanennyire az is, amit magunkra, a pihenésre, feltöltődésre fordítunk. Ez a gondolat összecseng azzal a korábbi postommal, melyet a produktivitás csökkenéséről írtam, mely akkor áll fenn, ha túl sok feladat között oszlik meg figyelmünk: 

http://leaningirl.blog.hu/2017/04/30/lassits_3_erv_1_tipp 

A delegálás fontossága - nem tudsz mindent te csinálni
Pályakezdő fiatalként iszonyatosan erős volt bennem a megfelelési kényszer - nem csoda:  hivatásomban jelentkező maximalizmusom egy olyan iparággal fonódott össze, melyben óriási a verseny.  Nem ismertem kompromisszumot, meg akartam mutatni tehetségemet, rátermettségemet. Ennek megfelelően minden feladatot túlteljesítettem. Addig jutottam, hogy plusz feladatokat, más területen dolgozó kollégák felelősségeit húztam magamra. És mivel nem tudtam azt mondani, hogy elég - hiszen ezt saját kudarcomnak éltem volna meg - a kiégés szélére kerültem. A feletteseim pedig, látva teherbírásom és projektjeim sikerességét - még több feladatot bíztak rám. Belekerültem egy olyan önmagába visszatérő körbe, melyből csak egy kiút, a számomra az egyik legnehezebben teljesíthető megoldás körvonalazódott: nemet kellett mondanom. Be kellett látnom, igen, képes vagyok arra, hogy mindent én csináljak, de nem tudok. Mert nem fenntartható. Rájöttem, ugyanolyan jó lehet a végeredmény, ha felülről fogom össze a szálakat, ha elfogadom, hogy van, aki segít, aki átvállal, mert nem lehet mindent egyedül csinálni, mint egy egyszemélyes ügynökség. Sőt, idővel azt is láttam, ha az operatív szálakon lazítok, és egyet hátralépek, sokkal hatékonyabban tudok működni a hosszútávú stratégiák kialakításában, hiszen nem köti le figyelmemet a mindennapi működés.

A nem felszabadít és megvéd minket. Mindaddig nem lehetünk határozottak, magabiztosak és kellően önérvényesítők, amíg nem leszünk képesek nemet mondani anélkül, hogy bárminemű bűntudatot érezzünk. Márpedig jogunk van ahhoz, hogy időnket a saját érdekeinkre szabva osszuk be, meghatározzuk határainkat, mind saját magunk és a külvilág számára, legyünk akár beosztott vagy vezető pozícióban.